Orom, a kanizsai község alig 130 éves észak-bácskai településének címere egyértelműen mezőgazdasági jelleget bizonyít: a pajzson látható szélmalom és a barázdákon nyugvó eke
a falu gazdasági fölemelkedésének alapjait jelképezi. A mai település helyén a 19. század végéig tanyák álltak. Csak a Szabadkát az oromi tanyákkal összekötő vasútvonal megépítésének befejeztével (1889), valamint az iskola felépítésével (1892-93) kezdett zárt településbe rendeződni a tanyavilág. Az 1800-as évek végén már felépült a még ma is álló szélmalom. Az újabb nemzedékek csak hallomásból ismerik őseik élet- és gazdálkodási módját, de hogy se a tárgyi, se a szellemi értékek, a népélet fontos részét képező szokások ne merüljenek feledésbe, arról a helybeli Petőfi Sándor Művelődési Egyesület és a ZENGŐ Tájház gondoskodik. Orom múltat tisztelő embereinek ötlete alapján vetődött fel a település tárgyi emlékeinek összegyűjtése és a bemutatása, hogy azok ne csak egy-egy házat, szobát ékesítsenek, vagy a padlás rejtett zugában porosodjanak, hanem minden időben emlékeztessenek.
Egy jellegzetes romos parasztház újjáépítésével így készült el 2010-ben a Tájház, és amikor megkezdődött a régi használati eszközök és tárgyak begyűjtése, majd azok rendszerezése és illő helyre kerülése, nem várt gazdag gyűjtemény alakult ki. Mint Szarvas Erzsébet, a Tájház egyik gondnoka mondja: „Ha már az 1970-es években, a korszerűnek mondott életmód és gazdálkodás beköszöntével értéket láttunk volna a régi bútorokban, a használati tárgyakban, a ruhadarabokban, a paraszti gazdálkodás eszközeiben, nem pedig feleslges holmiként tekintettünk volna valamennyire, sokkal gazdagabb lenne gyűjteményünk és a gazdálkodási eszközökből akár külön mezőgazdasági múzeumot is szervezhettünk volna. Eltüntek a ráfos kocsik, a lóvontatású ekék, a kalmárrosták, a vetőgépek, a cséplőgépek, az azokat vontató „tüzes masinák. Csak néhány sárguló fénykép őrzi annak a kornak az emlékét. Az igaz ugyan, hogy nagyon sokan megőriztük a régi népélet egy-egy tárgyi emlékét, de úgy érzem, hogy a szervezett gyűjtés és azoknak a Tájházba „mentése” az utolsó pillanatban történt. A szobákat az emlékezet alapján rendeztük be, bár a régi paraszti világban sokkal szerényebb volt egy-egy szoba vagy konyha berendezése, ott minden tárgynak, ruhadarabnak megvolt a maga rendeltetése. Nézzük csak a fölvetett ágyon sorakozó párnákat, a slingelt párnavégeket, amelyeket stafírungba készített az eladó sorba kerülő lány, illetve annak édesanyja. Vagy a kamra polcain sorakozó csuprok, köcsögök és más agyagedények sorát, ahol a mázasfazék is helyet kapott. Ez a vidék állattenyésztéséről is ismert volt, amit a tej-feldolgozás eszközei is megerősítenek. A szeparátort és a köpülőt aligha ismerik a mai fiatalok. Aki rövid időutazásra vágyik a múltba, a tájházunk gazdag gyűjteménye feledhetetlen élményben részesíti.”
Az oromi Tájház belső részéből nem hiányzik a mestergerendás szoba, vagy a búboskemence. Hosszadalmas lenne felsorolni a használati tárgyakat, a textíliákat, valamennyi bútort, látni kell azokat, tisztelettel megsímogatni, mint teszik is a Tájház látogatói. A legrégebbi bútor egy 1914-ből származó, hozományba kapott szekrény. A tulipános láda, minden valószínűség szerint komáromi láda, melyből nem hiányzik a titkos rekesszel ellátott „ládafia”, de a régi bútordarabok között van az almáriom meg a katonaláda is. Külön figyelmet érdemelnek a szentképek, amelyek rendszerint nászajánkékként kerültek egy-egy házba. A faluban csak 1972-ben épült fel a templom, egy-egy család éltében meghatározó volt a vallás, amit az asztalon és az almáriomon álló feszület, valamint a falra akasztott szenteltvíz-tartó és a rajta nyugvó rózsafűzér is megerősít.
