Debrecenben nem csak a pulykakakast, a kolbászt is szeretik… A csabai kolbászfesztivál az országban az egyik legkiválóbb terep arra, hogy az ember kitartóan és gyakorlatilag hiábavalóan keressen valakit
a tömegben. De ugyanez a terep kitűnő helyszíne a váratlan találkozásoknak is. Hiszen az ismerős megtalálásának illetve egy nem várt idegennel való találkozásnak ugyanannyi az esélye. Az idei fesztivál felnőtt gyúrós napján, szombaton, 2016. október 28-án édesapám emléke jött velem szembe.
Annyi téma hevert a sátrakban, hogy inkább már kerültem a rengeteg lehetőséget, mint sem belekapaszkodtam volna valamelyikbe is. Azonban egy talpig nemzeti színű lobogóba öltözött, nyakában piros-fehér Loki sálat viselő, idősebb úr annyira jókedvűen és őszintén táncolt egyedül a színpad előtt (Mokri Sámuel sátor), hogy meg kellett szólítanom:-
– Debrecenből jöttek? – tettem fel nem túl eredeti kérdésemet, mintegy megerősítést várva arra, hogy jó nagy betűkkel a melegítő felsője hátulján olvasható volt: DEBRECEN.
– Igen – mondta földöntúli mosollyal az arcán, és egy pillanatra sem kiesve a szerepéből, táncolt tovább.
– Először járnak nálunk?
– Nem, már nyolcadjára vagyunk itt a barátaimmal – és a szélső sor egyik asztalánál táncoló munkát végző társaira mutatott. Az a fiatalember, ott háttal nekünk, már elmúlt nyolcvan éves. Egészen pontosan nyolcvan éves és tizenkét napos – mondta Kovács Zoltán, a debreceni Globálift Kft. tulajdonosa. Idő- és táncközben bemutatkoztunk egymásnak.
– Jó Napot kívánok! – léptem oda a nyolcvanéves úrhoz. – Ferencz Rezső, újságíró vagyok, most hallottam, hogy Ön a napokban ünnepelte 80. születésnapját.
– Én ismertem egy Ferencz Rezsőt Debrecenben – válaszolta -, a KEVITERV igazgatója volt.
– Ő volt az édesapám, sajnos 39 évvel ezelőtt meghalt – válaszoltam.
– Tudom, hólyagrákja volt – mondta Diriczi Imre, akit munka és munka utáni kapcsolat is szorosan fűzött édesapámhoz. Jó volt találkozni az emlékével.