Az Újvidéki Színház 1973-ban alakult. Életre hívásának kiemelt szempontja volt, hogy a jugoszláviai magyarság színházi élete és kultúrája egy modern színházzal gazdagodjon.
Nagy sikerű volt és jelenleg is az a társulás, hiszen valamennyi előadást teltházas közönség előtt játszanak.
Az utánpótlás megerősítésének gondolata igazából a 90-es években, a délszláv háborús években, amikor százával vándoroltak külföldre a magyar családok, fogalmazódott meg az akkori vezetőségben, tagokban, szinházkedvelőkben. 1996-ban kelt életre a Színes Szilánkok Diákszínpad, amely mára kinőtte magát és jubileumi elődással ünnepelte a 20. évfordulót. A színészek, a vezetők egy sokatmondó, az elmúlt két évtizedet meghatározó perceiből, helyzeteiből, a felnőtté válásból állították össze, Átváltozások címmel. A profi szintet is megütő előadásban a legfiatalabbaktól, a hivatásos színészekig szinte mindenki részt vett. Figura Terézia, a Diákszjnpad mostani vezetője szívesen emlékezik vissza a kezdetekre és a két évtizedes munkára.
-Én 1995-ben került a színiakadémiára, és már 1996-ban megalakult a Diákszínpad. Akkoriban, évfolyamtársaimmal még csak kóstolgattuk a színházi életet, próbálkoztunk, kísérleteztünk önmagunkkal, valamit hogy hogyan is találnánk fel magunkat a gyerekekkel való foglalkozásokon. Utólag visszatekintve egy nagyon jó gyakorlat volt ez számomra, viszont akkor nagyon bizonytalan voltam, hogy mire is tudom a gyerekeket megtanítani.
-Hogyan képzeljük el a kezdetet? Tanítási órák voltak, vagy egyéb módon oldottátok meg az adott helyzetetket?
-Nem az az szigorú tanítás volt a kitűzött cél, inkább csak játszottunk a próbákon, és a játékon keresztül adtuk át a gyerekeknek azokat a dolgokat, amit az akadémián tanultunk, mint például az önbecsülést növelő, önmagunkat szerető játékok. A gyerekek szinte, mint a szivacs, itták be a különböző élethelyzetetket, és nagyon is kedvelték a rendhagyó tanítási módot.
-A húsz év alatt több generáció cserélődött ki a Diákszínpad berkeiben. Mit tapasztalsz az emberekben, akik a kezdetekben ott voltak, mára pedig valószínűleg családos szülők.
-Számomra nagyon érdekesen alakult a Diákszínpad tagjainak sorsa. Az egyik ágon kollégáim nőttek ki a Társulásból, akikkel most egy színpadon játszok és partnereim a jelenetekben, előadásokban, a másik ágon pedig azok az emberek vannak, akikkel a hétköznapokban találkozgatok, másik irányban találták meg az életcéljukat, viszont színházlátogató és kedvelő emberekké fejlődtek.
-Azok a gyerekek, akik most tagjai a Diákszínpadnak, milyen önértékelési vagy önbecsülési változáson mennek keresztül? Az emberformálásban maga a Diákszínpad hogyan járrul hozzá?
-A Diákszínpad nem azt állította célul, hogy színészeket neveljen ki a soraiból. Mi embereket akarunk faragni. Értő, szerető, nagyszívű embereket, akik szépen megtudnak szólalni magyarul, akiknek van annyi önbizalmuk, hogy bármikor bármekkora tömeg elé ki tudnak állni. Mindig is az emberi értékek az elsődleges szempont a számunkra, de a gyerekekből is sok minden fakad. Különböző lelki világú gyerekek érkeznek a Társulásba, ezért fontos a pszichológiai vonatkozásban is megközelíteni és úgymond egyenrangúvá formálni őket. Jómagam is sokat tanultam a húsz év alatt, megértem a folyamatban és megtanultam, hogy melyik gyermek lelkéhez hogyan találjam meg a kulcsot a megnyitásra.
-Ma hogyan kell tekinteni a Diákszínpadra?
-Szép számú tagságnak örvendhetünk még ma is, de őszintén bevallba, mély pecsétet hagy maga után az elvándorlás. Ez mellett a gyerekek fegyelmezettsége, türelemhatára, szófogadása is mintha alábbhagyna, mint ahogy az volt a régi generációknál. De mindent összevetve, akik ide járnak, sokat tanulhatnak az idősebbektől, a profi színészektől, mi idősebbek pedig szintén sokat kapunk abból a gondatlannak nevezett gyermeki világból, ami lelkesíti az embert és a jövő küzdelmeihez pozitív energiával tölti fel. A húsz éves jubeliumra készült Átváltozások előadásunk éppen ezt a folyamatot hivatott bemutatni, amit egy éven keresztül rendszeres repertoárra is tűztünk.
{gallery}tajerinto/diakszinpad{/gallery}
