Befejezéséhez közeledik az aratás, a kenyérgabona betakarítása. Manapság az óriásgépek, a kombájnok szinte 10 nap alatt „felfalják” a bevetett területet és maga a munka, és a kenyér iránt érzett tisztelet
mintha lassan kihalna a gazdatársadalomból is. Bár nagy melegben történik az aratás és cséplés, mégis, a valamikori munkások jobban megizzadtak a munka közben. Nagyanyáink nagy becsben tartották a búzát, a kaszálására, cséplésére is különösen készültek. A szenttamási Hagyományápolók Klubja két évtizede azon fáradozik, hogy a régi aratások emlékét minél tovább megtartsa, átörökítse a jövő generációnak és ha másért nem is, legalább a munka iránt érzett tiszteletből a vidéken megmaradjon az emlékezetben a valamikori, hagyományos aratás. Minden évben, június végén, július elején tartják meg a hagyományos aratónapot, amikor Vajdaság több településről érkeznek három tagú csapatok: egy kaszás, egy marokszedő és egy teregető. A csapatok főleg idősebbekből állnak, hiszen a fiatal generáció még talán a kaszát sem tudja megfogni, nem pedig hogy a búzát egyenes rendre vágja vele. Az idős bácsik és nénik pedig, reménykedve abban, hogy lesz ki folytassa a hagyományt, eljátsszák a régmúlt idők, kemény, izzasztó munkájának a menetét.
Mint mondják, üres hassal nem lehet munkába állni, ezért a földre kellett vinni az aratóreggelit, ami főleg a paraszti ételekből áll. Volt a tarisznyában főtt krumpli, szalonna, hagyma, meggykompót, egy-egy vidéken pedig zöldbableves is, mert a háziasszonyok szerint a nagy melegben a savanykásabb ételek fogyasztása kívánatosabb. A modern aratóreggelihez már becsempészik a kolbászt, a téli szalámit és főtt tojást is, no meg az elmaradhatatlan pálinkát, amivel a házigazdával alkusznak meg a munkadíjért. A termés függvényében alakul a munkabér, de valamikor egy kataszteri hold búzát egy mázsa, azaz 100 kiló terményért kaszáltak és tettek rendbe. A szabadkai Tót Király Imre bácsi elárulta, hogy ő 1952 óta jár aratni, és valamikor három hétig is szerződve voltak a földesuraknál, és a megkeresett termésből bőven jutott lisztre is meg más kellékekre. Mint mondta, a kaszás dolga a legfelelősebb, mert a szerszámot, azaz a kaszát is jól elő kellett készíteni, kikalapálni, majd a búzát tarlóra kellett vágni. Nem volt szabad, hogy szára maradjon a növénynek, mert az bizony feltörte a mezítlábakat. A marokszedők és teregetők a növényt összegyűjtötték, majd kazalba, illetve keresztbe rakták. Tájegységtől függött a kereszt rakásának menete, hol 14, máshol 18 kévéből állt egy kereszt. Az viszont mindenhol egységes, hogy a legfölső kéve kalászai észak felé irányultak, mert arról érkezik a vihar és így nem dől fel a kazal.
A hagyományokat manapság már csak bemutató napokon ismerheti meg a széleskörű közönség. A modern kor és a technológia magával hozta a munka elvégzésének gyorsaságát, de azt nem kell elfelejteni, hogy dédszüleink két kézi munkája is felért legalább annyit, mint egy nagy teljesítményű gép munkája. Az ősi hagyományt értékelni, és főleg tiszteletben kell tartani, mert az emlék így marad örökös. A szenttamásiak éppen ezt teszik.
