Parád felől a 24-es főútról közelíthető meg Recsk. A nagyközség egyik kereszteződéséből jobbra fordulva hosszú perceken át autózva jutunk el az erdő sűrűjében. A betonozott út végén egy sorompó állja utunkat.
Itt az erdő mélyén találjuk az egykori recski kényszermunkatábort. A kapun belépve különös érzés fogja el a látogatót. Érthető is, hiszen ez a park nem a boldog és vidám történelmi napokat, éveket eleveníti fel. A látogatók csendben sétálnak, halkan odasúgnak egymásnap egy-egy szót, rövid mondatot.
A Rákosi-rendszer munkatáborai közül a recski volt a leghírhedtebb. A „Magyar Gulagnak” nevezett Recsken 1950 és 1953 között – a legtöbb esetben bírósági ítélet nélkül – mintegy 1500 – 1700 politikai foglyot tartottak fogva. A tábor sokáig rejtve volt a nyilvánosság elől. Az egyik rab, nevezett Michnay Gyula szökése után derült fény a tábor létezésére. Michnay Gyula 1951 tavaszán szökött meg nyolc társával. Egyedül ő tudott megmenekülni. A szökését követően átjutott az országhatáron Bécsbe, ahol a Szabad Európa Rádión keresztül tájékoztatta a világ közvéleményét a tábor meglétéről. Továbbá közel 600 rabtársa nevét sorolta fel, így adva hírt azok hollétéről. (Erről a bejáratnál lévő emlékhelyen is olvashatunk.)
A tábort 1953 ősze után nyomtalanul megsemmisítették. Feltételezett helyén hozták létre a Recski Nemzeti Emlékparkot. A központi információs tábla és az azon lévő jelmagyarázat ad nekünk nagy segítséget abban, hogy el tudjuk képzelni milyen volt a tábor elhelyezkedése, milyen lehetett az ottani élet. Bár ezt igazán csak azok tudhatják, akik egykoron ott raboskodtak. A rabok visszaemlékezései alapján a parkban kialakították az egykori épületek alapjait, útjait, melyet ma táblák alapján azonosíthatunk be. Pl. elsétálhatunk több lakóbarakk alapja előtt vagy a konyhabarakk, egészségügyi barakk, fürdőbarakk, fogdabarakk alapja mellett. Továbbá a tisztáson két épület rekonstruált mását meg is nézhetjük. Az egyik építmény az 5. számú bűntető-brigád barakkja, a másik pedig a gödörfogda épülete.
Az 5. számú büntető-brigád barakkban kialakításra került a hálórészleg, benne ágyakkal, kályhával amivel próbáltak fűteni, meleget csinálni és a latrinával. A barakk másik végében pedig kiállítást rendezetek be a fennmaradt tárgyakból. A táblákon lévő információkból és a kiállított tárgyakból megtudhatjuk, hogy milyen eszközöket használtak a táborban vagy a kőfejtések során, milyen ruhákat viseltek, mi célt szolgált a büntetőbarakk, milyen büntetési módszereket alkalmaztak. Megtudhatjuk azt is, hogy volt e szökés, szökési kísérlet, milyen volt a tábori őrség, milyen büntetési eszközöket használtak, stb. Az információs táblákon olvashatunk különböző kínzási módszerekről is. Azt is megtudhatjuk, hogy a fogvatartók külön Recskre jellemző kínzási módszereket dolgoztak ki. Ilyen volt pl. a gúzsban illetve a döntött gúzsban történő lógatás vagy vizes fogdában történő fogvatartás. Ennek a kínzóhelységnek, fogdának a rekonstrukciója is látható a tábor egyik szegletében.
Az itt raboskodók között volt munkás, értelmiségi, korábbi földbirtokos, hadsereg tagja, nemes származású, politikus. Bárki idekerülhetett, akiről az akkori rendszer vezetősége úgy vélte, hogy árthat nekik. Az itt bebörtönzöttek saját két kezükkel és kezdetleges, primitív szerszámok segítségével építették fel a tábort, az azt körülvevő kerítést, a táborban lévő különböző feladatokat ellátó barakképülteket. Pl. ilyen volt a kórházi részleg, ahol két rendelő helység volt, néhány ágy és szalmazsák vagy a fürdő részleg, ahol havonta csak egyszer vagy kétszer lehetett fürdeni. A táboron belül volt egy elkülönített rész. Ez volt a büntetőbarakk – amelynek épülete meg is nézhető. Itt 120 fő rabot különítettek el.
Leírásokból, tanulmányokból ismert, hogy a tábort 3 méter magas, kettős szögesdrótkerítés vette körül. A kerítés mellett őrtornyok, megfigyelő részlegek, géppuskás magasfigyelők sorakoztak, melyekben a szolgálatot teljesítő őrök feladata volt a rabok figyelése. A tábornak volt egy külső és belső őrsége, amelyek között szigorúan tilos volt a kapcsolattartás. Szőkésekről nem nagyon adnak hírt az írások. Összesen kettő volt az évek alatt. Akik megszöktek azokat legtöbbször rövid időn belül elfogták vagy feladták magukat. A táborban élőket napi 12-14 órán át dolgoztatták a közeli kőfejtőben, ahol sziklát fejtettek, követ törtek az útépítésekhez. A rabok élelmet alig kaptak, állandóan éheztek. Az orvosi ellátás is elégtelen volt, sőt gyógyszerek sem voltak. Sokan haltak éhen, vesztették életüket a bányában vagy volt olyan is, akit az őrök lőttek agyon.
Akik túlélték az itt töltött hónapokat, éveket, azokat a kiszabadulásuk után arra kényszerítették, hogy egy kötelezvényt írjanak alá. Így biztosítva azt, hogy a táborról, az ottani megpróbáltatásokról soha szót ne ejtsenek.
A tábor területe mára zarándokhelyé vált. Sokan keresik fel évről évre. Ott jártamkor is több látogatóval találkoztam, idősebb és fiatalabb generációval egyaránt. Egyeseknek ez a hely visszaemlékezés a múltara másoknak pedig figyelmeztetés a jövőre nézve.
Minden év szeptemberében megemlékezést tartanak az Emlékparkban. Koszorúkat helyeznek az áldozatok tiszteletére készült emlékmű előtt, melynek hátoldalán az itt fogvatartott elítéltek, internáltak nevei olvashatók.
