Muzslya (szerbül: Мужља / Mužlja,) Nagybecskerek egyik városrésze, amely a Közép – Bánság/Bánát területén helyezkedik el. Az idén 13. alkalommal került megrendezésre a Muzslai Petőfi Sándor
Magyar Művelődési Egyesület szervezésében a Szilasi-nap, amelyet a néhai Szilasi Mihály helybéli citerás emlékére rendeznek meg minden évben. Ez a nap a Citera ünnepe, ahol citerazenekarok, citera-kettősök és citeraszólisták gyűlnek össze és adják a talpalávalót. Az összejövetelnek köszönhetően a muzslyaiak tovább tudják éltetni a citerát, a belőle felcsendülő muzsikát és Szilasi Mihály sajátos citerajátékát, a sántaciterázást.
Szilasi Mihály egy egyszerű földműves volt, aki ha tehette elővette a citeráját és muzsikált mások és saját szórakoztatására. Sokakat tanított meg ezen a hangszeren játszani és a zenélés mellett készítette is e csodás hangszert. Egyik alapító tagja volt a muzslyai citerazenekarnak. Közel 100 dallamot tudott eljátszani a citeráján. Zenéjéről több hangfelvétel is készült, melyet az Újvidéki Rádióban is leadták, illetve ezeknek a hangfelvételeknek egy részét a budapesti Néprajzi Múzeumban is őrzik.
A citera, vagy más néven citora, citura, asztali tambura egy népi húros hangszer, amelynek húrjait régen madártollal, ma leginkább műanyag pengetővel szólaltatják meg. Az ötvenes években e népi, házi készítésű hangszer igen elterjedt volt, a szegények zeneszerszámának is nevezték. Hiszen akkoriban szinte minden utcában volt egy-egy citerás, aki játszani tudott e hangszeren, ahogy egy citerás mondaná: szívvel-lélekkel koptatta a száraz fát. Nagy szerepe volt a falvak és a tanyák társasági, zenei életében. Elengedhetetlen kelléke volt a gyerekbáloknak, durindóknak és a jó hangulatkeltésnek. Bartók Béla zeneszerző, népzenekutató természeti tüneménynek nevezte e hangszert és a belőle előcsalogatott hangokat.
A 13. Szilasi-napon mintegy 150 fellépő – szólista, kettős, zenekar – pengette meg citerájának húrjait. Nagy öröm volt látni, hogy az idősebb korosztály mellett a fiatalok körében is egyre népszerűbb a citerán történő muzsikálás. Volt olyan csoport, aki most mutatkozott be először. A helyi citerások mellett többek között Székelykevéről, Csókáról, Torontálvásárhelyről, Szabadkáról, Kisoroszról, Adáról, Székelykevéről, Pacsérról, Zentáról, Oromhegyesről, Adorjánról, Törökkanizsáról, Temerinből, Szentmihályról, Váchartyánról is érkeztek fellépők. Egyre nagyobb az érdeklődés a citera iránt, növekszik az új tanítványok száma és az oktatóké is. Talán köszönhető ez annak is, hogy lelkes hozzáállással könnyen elsajátítható a citerán való zenélés.
A találkozón mutatták be a Borsi Ferenc által összeírt, 99 dalt tartalmazó bánáti népzenei gyűjteményt is. A kiadványban található daloknak több mint a fele most először került közlésre. Ez a gyűjtemény is mutatja, hogy van még mit feltárni e térség zenei örökségéből.
További információk a http://muzslya.net/szilasi-nap/ oldalon.
Fehér Ferenc Apám citerája című versében így emlékezik meg a hangszerről:
Valaha megvolt mind a húrja,
valaha simább volt a fája.
Valaha tiszta szívből zengett
apám citerája.
Zengett, mint nyáréjen a búza,
s panaszkodott téli esteken.
Sírt, mint csöpp gyerekkel a bölcső,
mint papír sír az ablaküvegen.
Zsongott, mint barackfán a méhek,
pengett, mint kasza peng az üllőn.
Olykor pattant egy húrja, s vénült,
mint zúgó akácfák a dűlőn.
Vénült, mint ősztájon az esték.
Fájában már száz szú percegett.
Nem is tudom, nem vettük észre:
apánk haja is már őszesebb.
Télestén, ha néha otthon járok,
emlékeznék hangjainál, de hiába:
sötét padlássarokban hallgat
apám asztali citerája.
Vele hallgat a ház, a nóta,
s a messze néző padlásszemek.
Olykor, ha szél sír el a tető felett,
jó húrjai még föl-fölzengenek,
s én hallgatom, mint mesét a gyermek,
hallgatom, mint ős partot a víz.
Nem tudok elszakadni tőle:
így, némán is vissza-visszahív.
